sajtpapír

napok óta nézem az embereket a metrón. mióta megint metrón járok, mert máshogy képtelenség.

nézem az arcokat, az enervált, kiégett lárvaarcokat. a rohanó, dühös és zavart tekinteteket, a távolba révedőt, a feszültet, a későt, és azt, akinek már kurvára minden mindegy. igen, persze van kivétel, de a többség az elbaszott életén mereng reggelente, ez meggyőződésem. mindeközben én azon merengek, minek dolgozni. pénzért? ez a kettő azt hiszem nem ugyanaz. mármint, én csak minden áldott reggel felteszem magamnak a kérdést, hogy nem lehetne-e minden máshogy. ez talán azt is jelenti, hogy még nem a múlt időnél tartunk, nem mondom azt, hogy MÁR elbasztam. vagy mégis?

nézem ezeket az arcokat. annyi mindent elárulnak arról, ami belül zajlik. régen egyszer minden jónak indult, aztán nézz körül apus, hova jutottunk. ezt gondolja a kerek arcú nő, aki egy plakátot néz a falon, és ábrándozik. a plakáton mátyás király banki hitelt vesz fel. alacsony thm-mel, a könyvtára bővítésére. faszom.

nagyobbak voltak a zsömlék, olcsó a hús, és nem volt ennyi szemét, gondolja a kék IKEA-szatyrot cipelő néni, aki először mosolyog, mert meglát egy ismerőst amikor belép az ajtón, aztán gyorsan fapofára vált, mert mindenki őt bámulja. kirekeszti a massza. mert mosolyog.

ültem ma az üvegházban, a díjnyertesben. miközben vártam arra gondoltam, michael claytont mindenki megszívatta. aztán ő okosan visszaszívatott. mindenkit.

meg arra is gondoltam, hogyha most nálam lenne az a tízkilós kalapács, amivel akkor régen a kisházat bontottuk, most esküszöm bebasznék néhány ablakot.

hátradőlök a nyugágyban.

simítok egyet a macska szőrén

kortyolok a koktélomból

megigazítom a napszemüvegem

nézem a pocakom

fogyni kéne bazz

nézek a tenger felé

hallom a morajlását

elmegy két csaj

mióta van nekem macskám?

mi a kínosabb. céltalanul cigányozni egy cigány jelenlétében, oszt jól annyiban hagyni, vagy mikor menet közben rájön az ember, hogy érintettség okán ezt most kurvára elbaszta, szépítgetni a dolgot, vöröslő fejjel égve magyarázkodni, persze nem az illetőnek, hanem csak úgy a nagyvilágba bele.

egyik sem igazán életképes megoldás. ha cigány lennék, lerúgnám a fejét annak, társaságban ilyet csinál. a többség számára akkor viszont pont ettől válnék cigánnyá, és igazolnék egy újabb előítéletet, miközben nem a cigányságomból, hanem az emberi jellememből fakadóan cselekedem így. vagy ülnék csöndben, és csendben elkönyvelném az egész társaságot képmutató nácibandának? vagy szarnék az egészre, mert egész életemben ezzel találkoznék?

és miért van az, hogy a többség a hallgatóságban ilyenkor csak hallgat (heh), és hagyja szenvedni mindkét szerencsétlent? a cigányt is, meg a nagy "értelmiségit" is, aki belefut egy ekkora faszságba, miközben semmi baja a cigányokkal, ráadásul a cigány is örökre elkönyveli magában lappangó fasisztának.

bakszimüm plölónszeti. /maximum velocity - U96/